Először is bocsánatot szeretnék kérni, hogy ennyit kellett várni a folytatásra. nem szeretnék mentegetőzni, de nem voltam Magyarországon. Nah, ne is húzzuk tovább a szót itt a köv. rész. Olvassátok el, remélem tetszik, és ha nem túl nagy kérés pár kommentet kérek!!!
Kifürkészhetetlen út-
- Mit?- a telefonom csörgött.
- Sam. Hol vagy? Indulnunk kéne.
- Jaj, bocs csak..na mindegy. Megyek. Sietek.
- Akkor holnap majd beszéljünk egy kicsit. Hol laksz?
- A szállodában megtalálsz. 107-es szoba.
- Ok, köszi
Bementünk együtt, beszéltünk az orvossal is. Én teljesen ki vagyok készülve ettől azegésztől. Hiányzik. Rémisztően. Reggel fejfájással keltem. Rettentően fájt. Valaki az ajtón kopogtat. Egyre erősebben és erősebben. Gyorsan magamra kaptam a köntösömet, és az ajtóhoz rohantam.
- Szia, hát te mit keresel itt?
- Téged. Egyetlenem.
- Valami bajod van?
- Nem. Csak beszélgetni szeretnék.
- Akkor gyere.-tágabbra nyitottam az ajtót, majd betesékeltem.
-Sam.
- Igen? Miről szeretnél beszélni?
- Rólunk. Arról, hogy mennyire hiányzol, és hogy még mindig szeretlek. Próbáltalak kiverniu a fejemből, de nem sikerült. Kérlek, bocsáss meg mindenért. Kérlek. Emlékszel azokra a napokra? A kis tavasbarlangra? Hogy mennyire élveztük. Hogy mennyire szerettük egymást.
- Kérlek. Én már kapcsolatban élek és nagyon boldog vagyok. Nem akarom a régi dolgokat újra a felszínre hozni. Én már lezártam az életemben a rólad szóló fejezetet. Szép volt, jó volt, de ennyi volt. Értsd meg.
- De Sam. Én szeretlek.- az ajkai egyre közeleb kerültek az enyéimhez, majd egy csókban forrtak össze.
Egy óriási pohonnal jutalmaztam a jelenetet.
- Ezt most miért?
- Metrt nem kellet volna menj el. Érted!!! Menj, hagyj békén. Ne keress, ne akarj kapcsolatba lépni velem. Hagyj békén örökre.- valaki az ajtón kopogtatott.
- Szia Seb!
-Szia...sztok.
- Jaj, bocs ő itt Damon Tomson, egy volt iskolatársam, aki épp elmenni készül. Ugye? Örökre, és elbúcsúzni jött.
A következő hetek nagyon rosszul teltek. Pár napig még gondolkoztam ezen a dolgon, de végleg lezártam.Szerencsére nem nagyon keresett csak egyszer, de akkor tisztáztam vele mindent, és úgy tűnik megértette. Mindennap bementem hozzá a korházba. Minden egyes nap egyre nehezebb és nehezebb lett. Nagyon rossz érzés volt látni, hogy a mindig pörgős életet élő, életvidám párom, most mozdulatlanul fekszik, semmire sem reagálva. Félte, féltem nagyon, hogy soha többé nem ölelhetem át, hogy soha többé nem csókolhatom, nem nézhetek a szemébe, nem hallhatom a hangját. Próbáltuk egymásban tartani a lelket, próbáltuk. Átszállítottuk Angliába egy klinikára a legjobb orvosokhoz. Mindennap meséltem neki, elmeséltem mindent, ami velem történt. Meséltem neki a futamokról, és mindenről. Mivel azt hallottam, hogy a komában lévő embereken azzal lehet segíteni, ha beszélnek hozzá. Már lassan féléve nem bújhattam hozzá. Szörnyű volt. Amikor bementem hozzá, az orvos megkérdezte tőlünk, hogy még mindig hagyják-e a gépeken. Nem, nem szabad lekapcsolni a gépekről, én még mindig hiszek a csodákban. És át szeretném élni. Beléptem a kortermébe. A vágások és a sebek már meggyógyultak szépen. Ott feküdt ugyanúgy, mint fél évvel ezelőtt. Megfogtam a kezét.
- Kérlek, adj valami jelet. Már nagyon hiányzol, egyetlenem, mindenki érted izgul, mindenki rád vár. Mindennap meglátogat Seb és Nando is. Button van, amikor naponta kétszer is bejön. Nico is volt már itt. Ron és Martin itt ült mindennap kint, de mivel elkezdődött az idény, nem nagyon tud már bejönni, viszont telefonon tartjuk a kapcsolatot. Kérlek, kérlek, ébredj fel, adj nekem valami jelet, már nem bírom nélküled.
Vártam a csodára, de semmit sem történt, semmi. Odasétáltam az ablakhoz. Kinéztem a nap hét ággal sütött, a gyerekek lent játszottak, szerelmespárok sétálgattak a folyóparton. Minden vidám volt, mindenki mosolygott. A madarak csicsergése a gyermekek kacaja szűrődött be a kis szobába. Belül a lelkem és a szívem halott volt. Az égbolton csak pár fátyolfelhő kúszott. A lágy szellőtől a kis ablak függönye lengedezik. A természet most már teljesen felkelt hosszú álmából, és még mindig ott fekszik. Felnéztem az égboltra, behunytam szemeimet, a kezemet magam elé tettem és imádkozni kezdtem. ,, Istenem kérlek, könyörülj meg rajtam, add nekem vissza, már nagyon hiányzik, kérlek.”
- Sammy- halk suttogást hallottam, mintha az ő hangja lett volna- már képzelődök is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése